Bátra kijelenthetjük: baj van.

Tegnap este lementem futni.

ÉN, ki bátran állítja ha futásról van szó ha egy megvadult fenevad szeretné megkergetni énszemélyiségemet előbb kelnék vele birokra minthogy fussak.

Fenevadból sem volt hiány, mert a kicsi férjem kitalálta hogy ő meg kétkerekűvel teker utánam. UTÁNAM, mintha tudnék annyira futni hogy bárki is mögöttem biciklivel átlag tempót tartson, vagy egyáltalán tudnék valamelyest is futni.

Na de lementem, én, és futni.

Futottam, vagyis inkább kocogtam, sőt hogy teljesen őszinte legyek kocorásztam , sétálgattam, kocorásztam.

Most annak a résznek kellene jönnie, hogy micsoda jó dolog volt, mennyire bánom hogy eddig nem, felfrissültem, megfiatalodtam, életre keltem...De nem.

Én nem megyek le többet futkorászni.

Viszont egy útszakaszon megkaparintottam Gáborom kétkerekűjét és én mentem mögötte miközben Ő futott kénytelen volt, mert visítva kergettem. Na ez tetszett, úgyhogy megkapta Gábor a nagy harci feladatot, rendbe kell tennie a bringám.

Egyébként vacsora helyett, sőt fagyi helyett is nyers céklát rágcsáltam. 

Én kicsi Mimoooo  a csülökmániás...